|
Fehérlófia
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét évig szoptatta, akkor azt mondta neki:
- Látod, fiam, azt a nagy fát?
- Látom.
- Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.
A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló:
- No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.
Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.
- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.
- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no, én vagyok!
Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyüvőn, mindjárt a földhöz vágta.
- Már látom, hogy erősebb vagy, mint én - mondja Fanyüvő. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba.
Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak.
Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.
- Jó napot adjon Isten! - mondta Fehérlófia.
- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no, én vagyok!
Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta.
- Már látom, hogy te ellened nem csinálhatok semmit mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.
Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.
- Jó napot adjon Isten! - mondja neki Fehérlófia.
- Jó napot, te kutya! Hallottam hitét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no, én vagyok!
Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.
Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyüvőnek:
- No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni. Elmentek. De alig hogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyüvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de szakálla a földet érte. Fanyüvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:
- Én vagyok Hétszünyü Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!
Fanyüvő mindjárt odaadta. Hétszünyü Kapanyányimonyók ' megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyüvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs; kása.
Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte főzni a kását, odament őhozzá is Hétszünyü Kapanyányimonyók és kérte a kását:
- Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kőmorzsoló nem adta, Hétszünyü Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.
Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyüvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszünyü Kapanyányimonyók.
Harmadnap Vasgyúró maradt otthon. De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül.
Ahhoz is odament Hétszünyü Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták.
Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszünyü Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.
Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:
- Gyertek csak, mutatok valamit.
Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszünyü Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával. Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszünyü Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek. Fanyüvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.
- Majd lemegyek én - mondja Kőmorzsoló. - De harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát. Azt mondja Vasgyúró:
- Ejnye be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!
Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.
Azt mondja Fehérlófia:
- Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét! Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele, hát kit lát? nem mást, mint Hétszünyü Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.
- No, manó - mondja neki Fehérlófia - csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról; majd megeszem én most a tiedet a te hasadról.
Azzal megfogta Hétszünyü Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte s odább ment.
Amint megy, mendegél, előtalál egy várat réz mezővel, réz erdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.
- Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?
- Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem.
- No hát most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar!
- Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.
Arra a szóra ott termett a sárkány.
- No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a réz szűrümön!
Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a király kisasszonyhoz. Azt mondja neki:
- No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jer velem a felvilágra!
- Jaj, kedves szabadítóm - felel a királykisasszony -, van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg őket, neked adja az édesatyám a legszebb leányát meg fele királyságát.
- Nem bánom, hát keressük meg.
Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüst mezővel, ezüst erdővel körülvéve.
- No, itt bújj el az erdőben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek.
A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg megindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta; s rákiáltott:
- Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?
- Téged jöttelek megszabadítani.
- No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol.
Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
- Hej, kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüst szűrümre, viaskodjunk meg!
Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat arany mezővel, arany erdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbujtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.
- Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tőle.
- Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia.
- No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkétfejű sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör.
Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.
- Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony - mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!
De már akkor, ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
- No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere, arany szűrümre, birkózzunk meg!
Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett; próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény
akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy ők magok veszik el a három királykisasszonyt s nem eresztik le megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadár-fészket három fiókmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével maga meg megbújt egy bokorba. Egyszer csak, jön haza az öreg griffmadár.
- Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.
- Nem mondjuk meg, mert megölöd.
- Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.
- No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.
Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi a Fehérlófiától:
- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
- Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia.
- De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.
- No hát vigy fel a felvilágra!
Azt mondja rá a griffmadár:
- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem! Hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldal szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábaszárát adta neki.
Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té- se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába. Itt benyúl a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.
- No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.
Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám - egyszerre kinőtt keze-lába. De még azonfelül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.
A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:
- Kié ez a szép gulya, hé?
- Három úré; Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.
- No hát mutassa meg kend, hol laknak?
A gulyás útbaigazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt se tudta, leány-e vagy fiú? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.
Az öreg király rettenetesen megörült, amint leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak s még máig is élnek, ha meg nem haltak.
Carlo Collodi
PINOKKIÓ
Avagy egy fabábu kalandjai
Hogyan talál Rézorr mester egy darab fát,
amelyik sír is, nevet is, akár egy kisgyerek?
Kezdődik a mese:
- Volt egyszer egy...
- Király! - szóltok közbe tüstént, kis olvasóim.
Csakhogy, barátocskáim, ezúttal tévedtek. Nem királyról szól a mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy darab fa.
Mégpedig nem is valami pompás, hanem csak egy közönséges tuskó. Olyan, amilyet telente a tűzre raknak, kályhába, kandallóba, hogy a szobát fűtse.
Hogyan, hogyan nem, ez a tuskó egy szép napon egy öreg asztalosmester műhelyébe került. Az öregnek Antonió volt a tisztességes neve, de mindenki csak Rézorr mesternek hívta az orráról, mert annak a hegye rezesebben fénylett a legszebb vörösréznél.
Rézorr mester nagyon megörült, mikor meglátta azt a fahasábot. Elégedetten dörzsölte a kezét, s azt dünnyögte hozzá:
- No, ez kapóra jött; éppen jó lesz asztallábnak.
Azzal már nyúlt is a fejszéért, hogy lehántsa a kérgét, lenyesse róla, ami fölösleg. Emelte a szerszámot, készült lecsapni, de a karja hirtelen megállt a levegőben. Vékonyka hangot hallott; azt mondta siránkozva az a cérnaszál kis hang:
- Ne csapj túl nagyot rám!
Képzelhetni, hogy meghökkent az öreg Rézorr mester. Elképedve nézett körül a műhelyben, jobbra kémlelt, balra kémlelt, mégse látott senkit. Belesett a pad alá: senki. Volt egy szekrénye, zárva tartotta mindig, abba is benézett: senki. Alaposan megvizsgálta a fűrészporos kosarat: senki. Kinyitotta az ajtót, kikukkantott az utcára: senki.
Tanácstalanul vakargatta parókáját, aztán elmosolyodott.
- Ha itt sincs senki, ott sincs senki, akkor nyilván képzelődtem - dohogta. - Annyi baj legyen; folytassuk a munkát.
Fogta megint a fejszét, és istenesen rácsapott a fahasábra.
- Hujujuj! Hát ez bizony fájt! - jajdult föl az előbbi kis hang.
De erre már Rézorr mester maga is majdhogy tuskóvá nem vált az ijedtségtől. Szeme kimeredt, álla leesett, még a nyelve is kilógott félelmében.
Mikor aztán nagy nehezen visszanyerte a szavát, jó, hogy el nem harapta a nyelvét a nagy reszketésben.
- Honnan jöhetett ez a jajveszékelés, ez a hujujuj? - dadogta. - Hiszen kívülem teremtett lélek sincs a szobában. Csak nem ez a buta tuskó sír-rí, mint egy kisgyerek? Nem, nem, az lehetetlen is, hihetetlen is. Akárhogy nézem, közönséges tuskó, olyan, mint a többi, kandallóba való meg tűzhelyen fazék alá, babot főzni. Vagy talán belebújt volna valaki? No, ha belebújt, maga lássa kárát! Majd én móresra tanítom.
Azzal megragadta két kézzel a tuskót, és irgalmatlanul a falhoz vágta.
Odavágta, aztán fülelni kezdett, nem hallja-e megint a hangot. Várt két percet: semmi. Várt öt percet: semmi. Várt tíz percet: semmi.
- Tiszta sor - mondta erre, és beletúrt nevetve a parókájába. - Képzelődés volt az egész hujujuj. Lássunk dologhoz, nem nyikkant itt senki a világon.
De mert még mindig erősen motozott benne a félsz, úgy próbált bátorságot önteni magába, hogy elkezdett dudorászni.
Közben eltette a fejszét, és elővette a gyalut; gondolta, legyalulja szépen azt a tuskót. Hát ahogy gyalulja, föl-le, föl-le, megszólal újra a cingár hang, csakhogy most nem sírva, hanem vihorászva:
- Hagyd már abba, ne csiklandozz!
Szegény Rézorr mester úgy huppant a földre, mint akibe villám vágott. Ott ült iszonyú félelemben, és jókora idő eltelt, míg magához tért, és ki merte nyitni végre a szemét.
Arca egészen elváltozott a megrökönyödéstől, s orra hegye se piroslott, mint a réz, hanem szederjesen kéklett, mint az ócska bádog.
Rézorr mester a tuskót barátjának, Dzsepettónak ajándékozza;
az pedig elhatározza, hogy olyan csodálatos bábut farag belőle,
amelyik tud táncolni is, vívni is, meg bucskázni is a levegőben
Abban a pillanatban kopogtattak.
- Kerülj beljebb! - dünnyögte az asztalosmester, de fölállni még mindig nem volt ereje.
Fürge kis öregember lépett a műhelybe: Dzsepettó, azaz Málé, mert a gyerekek így csúfolták a málésárga parókája miatt.
Heves kis ember volt ez a Dzsepettó; kivált akkor gurult méregbe, ha valaki a csúfnevén hívta. Olyankor aztán se látott, se hallott, míg kellőképpen igazságot nem vett magának.
- Jó napot, Antonió mester! - köszönt Dzsepettó szép illendően. - Ha szabad érdeklődnöm, mit művel kelmed ott a földön?
- Számolni tanítom a hangyákat.
- Sok sikert hozzá, tiszta szívből!
- S kelmedet ugyan mi szél hozta hozzám, Dzsepettó koma?
- Nem szél, csak a lábam, Antonió mester, mégpedig azért, hogy szívességet kérjek kelmedtől.
- Állok elébe, ki vele gyorsan! - mondta az asztalos, és föltérdelt.
- Képzelje, mi jutott eszembe ma reggel!
- Képzelem, ha mondja.
- Azt gondoltam, faragok egy bábut. Persze nem akármilyet, hanem egy csodabábut. Olyat, amelyik tud táncolni, vívni, bucskázni a levegőben. Ha én azzal elindulok világot járni, nemcsak a mindennapi kenyeremet keresem meg, hanem a mindennapi boromat is. Mit szól hozzá?
- Micsoda ötlet, Málé! - vihogott föl hirtelen a cingár hangocska, de nem lehetett tudni, honnét.
Erre a Máléra Dzsepettó koma pirosabb lett a piros paprikánál.
- Hogy mer sértegetni kelmed?! - ripakodott rá az asztalosra.
- Már hogyan sértegetném? - tiltakozott Rézorr mester.
- Azt mondta, hogy Málé!
- Én ugyan nem mondtam!
- Hát talán én mondtam? Mondom, hogy kelmed mondta!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
Addig-addig vitatkoztak, míg veszekedni nem kezdtek, s addig veszekedtek, míg verekedés nem lett belőle. Hajba kaptak, és alaposan elagyabugyálták egymást.
Mikor aztán vége lett a viadalnak, Dzsepettó málészínű parókáját Antonió mester szorongatta, Antonió mester ezüstszínű parókáját meg Dzsepettó.
- Add vissza a parókámat! - mondta Antonió.
- Te is az enyémet, aztán kössünk békét.
Az öregek kölcsönösen parókát cseréltek, kezet nyújtottak egymásnak, és megfogadták, hogy most már örök életükre jó barátok maradnak.
- Hát akkor hadd hallom, Dzsepettó koma, mi járatban van - mondta az asztalosmester, hogy ezzel is megpecsételje a békességet.
- Szeretnék egy darabka fát, amiből kifaraghatnám a bábumat.
- No, ha csak az kell... - mondta Antonió mester vidáman, és már ment is a tuskóért. "Te se fogsz rám ijeszteni többet" - gondolta magában; azzal fogta, és nyújtotta a barátjának. A fadarab azonban hirtelen ugrott egyet, ki a kezéből, neki a szegény Dzsepettó sovány lábszárának, de olyan erővel, hogy majd leverte a lábáról az öreget.
- Ejnye, ejnye, Antonió mester - dohogott Dzsepettó -, hát így szokás ajándékot adni? Jó, hogy bele nem sántultam.
- Szavamra, nem tehetek róla - mentegetődzött elképedve az asztalos.
- Talán én tehetek? - vágott vissza Dzsepettó.
- Ez a tuskó, ez tehet róla.
- Igen, csakhogy kelmed vágta hozzám.
- Én ugyan nem, az egyszer biztos!
- Hazugság!
- Hallod-e, ne sértegess, te Málé!
- Te szamár!
- Te Málé!
- Te ökör!
- Te Málé!
- Te csimpánz!
- Te Málé!
Dzsepettót elöntötte a méreg, rávetette magát az asztalosra, és kezdődött megint a haddelhadd.
Mikor a csata véget ért, Antonió mesternek két karmolással több volt az orrán, Dzsepettónak két gombbal kevesebb a mellényén.
Miután így annak rendje és módja szerint elintézték a vitát, ismét kezeltek egymással, és ismét megfogadták, hogy holtukig jó barátok maradnak.
Dzsepettó szépen megköszönte Antonió mesternek az ajándékot, fogta a tuskót, és ha kicsit tépetten is, de azért elégedetten sántikált haza vele.
Dzsepettó otthon nyomban munkához lát.
Kifaragja a bábut, és elnevezi Pinokkiónak.
A bábu első csínytevései
Dzsepettó amolyan odúféle földszinti szobácskában lakott, a lépcső alatt. A kis zug csak a lépcsőház felől kapott némi napvilágot, berendezése pedig már nem is lehetett volna szerényebb: egy ócska szék, egy sánta asztal, egy gidres-gödrös, hitvány ágy - ez volt minden. A hátsó falnál tűzhely látszott, vígan lobogott benne a láng, rajta fazék, a fazékból gőz bodrozódott; csak egy hiba volt, az, hogy az egészből semmi nem volt igaz: tűzhelyet, tüzet, fazekat, gőzbodrot, mindent csak úgy ráfestették a falra.
Ahogy hazaért, Dzsepettó rögtön előszedte a szerszámait, és nekiült, hogy kifaragja a tuskóból a bábut.
"De milyen nevet adjak neki? - mormolta magában. - Tudom már: Pinokkió lesz, így fogják hívni, Pinokkiónak. Szerencsés név; ismertem egy családot, abban mindenkit Pinokkiónak hívtak: volt Pinokkió papa, Pinokkió mama, Pinokkió gyerekek, és mindnek jól ment a sora, akadt köztük, aki néha-néha egy egész hatost összekoldult egyetlen napon!"
Ha már megvan a név, legyen meg mielőbb a gazdája is. Az öreg hát alaposan nekilátott, és csakhamar elkészült előbb a haj, aztán a homlok, aztán a két szem.
Csak azt találta Dzsepettó fölöttébb furcsának, hogy ez a két szem, mihelyt elkészült, nyomban meg is mozdult. Megmozdult, rászegeződött, és elkezdte mereven bámulni.
Sehogy se tetszett neki a fából faragott szempárnak ez a nagy figyelme.
- Hát te meg mit bámészkodol így, ha egyszer fából vagy?! - dohogta.
Semmi válasz. Erre folytatta a munkát, a szemek után kifaragta az orrot. Amint kifaragta, az orr egyszeriben nőni kezdett, nőttön-nőtt, akkorára, mintha abba se akarná hagyni a növekedését.
"No, majd segítünk rajta" - gondolta Dzsepettó, és lefaragott belőle egy darabkát. De az orr nyomban tovább nőtt, mindig valamicskével nagyobbra, mint amekkorát Dzsepettó leszelt belőle.
Látva, hogy nem bír vele, letett róla, hogy megrendszabályozza, és faragni kezdte a bábu száját.
Még el se készült egészen, a szemtelen száj máris elkezdett vigyorogni meg fintorogni Dzsepettóra.
- Ne röhögj! - szólt rá bosszúsan Dzsepettó. De mintha csak a falnak beszélt volna.
- Nem érted, hogy ne röhögj?! - förmedt rá vészjóslóan. A száj abbahagyta a vigyorgást. Kiöltötte helyette a nyelvét. Dzsepettó úgy tett, mintha nem vette volna észre. Tovább dolgozott.
A száj után kifaragta az állat, utána a nyakat, a vállat, a mellet és a hasat, végül a karokat és kezeket.
Alighogy a kézzel elkészült, érzi, hogy lekapják a fejéről a parókát. Fölnéz, s mit lát? Sárga parókáját a bábu kezében.
- Pinokkió! Add vissza tüstént a parókámat!
Pinokkió ehelyett a saját fejébe nyomta a parókát; majdhogy el nem veszett alatta.
Dzsepettó elszomorodott erre a szemtelenségre, talán soha életében nem volt még ilyen szomorú. Pinokkióhoz fordult, azt mondta neki:
- Ebadta komisz kölyke! Még el se készültél egészen, és máris csúfot űzöl szegény apádból? Ej, ej, fiam, nem jól van ez így!
Még egy könny is kibuggyant a szegény öregnek a szeméből. De azért kifaragta szépen a bábu combját és lábát is. Mikor a lábbal is végzett, érzi hirtelen, hogy orrhegyen rúgják. "Úgy kell nekem! - mondta magában. - Most már késő. Korábban kellett volna meggondolnom." Fogta hát a bábut, letette a földre, hadd járjon. De Pinokkiónak még egy kicsit merev volt a lába, nem nagyon bírta mozgatni. Dzsepettó kézen fogta, lépésről lépésre tanítgatta járni.
Pinokkió lábából lassan kiállt a zsibbadtság. Kezdett magától lépegetni, majd föl-alá futkosni a szobácskában. Addig-addig, míg az ajtóhoz nem oldalgott; akkor aztán kiugrott az utcára, és - uzsgyi! - neki a világnak.
Szegény Dzsepettó meg utána, de persze nem bírta utolérni. Az a mihaszna Pinokkió úgy futott, ide-oda ugrálva, akár a nyúl. Falába közben akkora zajt ütött a kövezeten, mintha legalább húsz facipős atyafi kopogott volna el az utcán. - Fogják meg! Fogják meg! - ordította Dzsepettó. Dehogy fogták! Ahány járókelő az utcán volt, az mind megállt és bámult; még az álluk is leesett ennek a sebesen iszkoló bábunak a láttára; álltak, álltak és nevettek, csak úgy rázta őket a nevetés.
Szerencse, hogy végre előkerült valahonnét egy rendőr. Hallotta a lármát meg a szapora klipp-klappot az utcán, és azt hitte, egy csikó szökött meg a gazdájától, az vágtat ilyen zenebonával. Kiállt hát az út közepére, keményen megvetette a lábát, és erősen eltökélte magát, hogy ő bizony megfékezi ezt az elvadult jószágot, nehogy még valami nagyobb bajt csináljon.
Állt, mondom, mint a cövek, és Pinokkió már messziről meglátta. Még jobban nekiiramodott; az volt a szándéka, hogy becsapja egy csellel, és a szétvetett két lába közt szalad át.
Csakhogy pórul járt őkelme! Mert a rendőr szinte meg se mozdult, és máris orron kapta (annál a hosszú orránál fogva, mely mintha egyenest arra termett volna, hogy a rendőrök elkapják); aztán kiszolgáltatta Dzsepettónak. Az öreg, fenyítés céljából, ott helyben jól meg akarta húzni a rakoncátlan bábu fülét. Képzeljétek, hogy elképedt! Kereste a fület, de hiába, sehol sem találta: elfelejtett fület faragni Pinokkiónak!
Mi mást tehetett, nyakon ragadta, úgy cipelte hazafelé.
- Gyerünk csak gyerünk! - dohogta közben komoran. - Otthon majd ellátom a bajodat, ne félj!
Pinokkió erre a biztatásra levetette magát a földre, és látszott, hogy ő innét egy tapodtat sem megy tovább. Közben pedig kezdett körülöttük egész kis kör formálódni mindenféle kíváncsiakból meg naplopókból.
Vitatták a dolgot, ki így, ki úgy.
- Szegény bábu! - mondta az egyik. - Igaza van, ha nem akar hazamenni. Még utóbb félholtra náspágolná ez a goromba vénember.
A másik így rosszmájúskodott:
- Lám, a mézesmázos Dzsepettó! Hanem a gyerekekkel nagy legény ám! Ha a keze közt hagyják ezt a szerencsétlen bábut, még képes ízekre tépni.
Szó szót követett, a lárma nőttön-nőtt, úgyhogy megint előkerült a rendőr, szabadon engedte Pinokkiót, a boldogtalan Dzsepettót meg fogta, és bevitte a dutyiba. Az öreg úgy megrökönyödött ettől a fordulattól, hogy először védekezni sem tudott; csak bőgött bánatában, mint a zálogos borjú.
- Szerencsétlen kölyök! - hüppögte a börtön felé menet. - Ha meggondolom, mennyit fáradoztam, hogy tisztességes bábut faragjak belőle! De úgy kell nekem! Korábban kellett volna meggondolnom.
Hanem ez még semmi, történtek ennél sokkal hihetetlenebb dolgok is. Azt is mind elmondom majd a következőkben.
Pinokkió esete a Szóló Tücsökkel.
Kiderül belőle, hogy a rossz gyerekek nem szívelik a bölcsek oktatását
Láttuk, barátocskáim, hogy a szegény Dzsepettót, noha ártatlan volt, bedutyizták. Pinokkiónak viszont, aki az egész bajt keverte, sikerült kereket oldania. Kicsúszott a rendőr kezéből, és futott, ahogy csak bírt, árkon-bokron keresztül, hogy mielőbb hazaérjen. Futtában úgy ugrálta át a sövényeket, kerítéseket, pocsolyákat, hogy nyúl vagy zerge se különben, ha vadászt érez a nyomában.
Az ajtót nyitva találta. Beugrott, rátolta a zárra a reteszt, lehevert a földre, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Határozottan elégedett volt.
Elégedettsége azonban nem tartott sokáig.
Mert egyszer csak hallja, hogy szól valaki a szobában. Azt mondja:
- Cip-cirip.
- Ki az? - kérdezte ijedten Pinokkió.
- Én.
Pinokkió fölnézett. Látja, hogy a falon egy termetes tücsök mászik lassan fölfelé.
- Hát te ki vagy, tücsök?
- Én a Szóló Tücsök vagyok, és több mint száz éve lakom itt a szobában.
- Csakhogy mától fogva ez a szoba az enyém - mondta a bábu. - Rendkívül örülnék neki, ha tüstént elkotródnál innét, és a színedet se látnám többet.
- Nem megyek el addig - felelte a Tücsök -, amíg a tudomásodra nem hoztam egy nagy igazságot.
- Ki vele, aztán tágíts innét!
- Jaj azoknak a gyerekeknek, akik föllázadnak a szüleik ellen, és oktalanul elhagyják a szülői házat! Sosem lesz igazán jó soruk a földön, s előbb-utóbb keservesen megbűnhődnek.
- Csicsogj csak, Tücsök koma, amennyit akarsz; mert én tudom, amit tudok. Mégpedig azt, hogy holnap hajnalban elszelelek innét, mert ha itt maradok, ugyanúgy járok, mint a több gyerek: ha tetszik, ha nem, iskolába visznek, tanulásra fognak; nekem viszont, megmondom őszintén, nem fűlik a fogam hozzá. Ezerszer jobb annál lepkét kergetni, fára mászni, madárfészket kiszedni.
- Ó, te tökfilkó! Tudod, mi lesz így belőled? Hatalmas nagy szamár, egész világ csúfja.
Pinokkió rákiáltott:
- Hallgass, te vészmadár!
A Tücsök azonban bölcs volt és türelmes; föl se vette a szemtelen hangot, higgadtan folytatta:
- Jól van, nincs kedved iskolába járni. De akkor miért nem tanulsz valami mesterséget, hogy legyen mivel megkeresni a kenyeredet?
- Megmondjam? - Pinokkió kezdett kijönni a sodrából. - Mert csak egyetlenegy igazán ínyemre való mesterség van a világon.
- Mi az a mesterség?
- Enni, inni, aludni, mulatni és csavarogni reggeltől estig.
- Ha nem tudnád - mondta rendíthetetlen nyugalommal a Szóló Tücsök -, akik erre a mesterségre adják magukat, azoknak többnyire fölkopik az álluk, és börtön a szállásuk.
- Vigyázz magadra, ebadta tücske! Jaj neked, ha megharagszom!
- Szegény Pinokkió! Szívemből szánlak.
- Ugyan miért szánsz?
- Mert nemcsak fabábu vagy, hanem fajankó is, ráadásul fafejű.
Erre aztán Pinokkiót elöntötte a méreg, a gyalupadhoz ugrott, fölkapott egy fakalapácsot, és a Szóló Tücsök felé vágta.
Lehet, hogy nem is akarta eltalálni; lehet, hogy csak rá akart ijeszteni egy kicsit. Akár akarta, akár nem, a kalapács bizony fejen találta a szegény tücsköt. Nem is szólt az többet egy utolsó cip-ciripnél, azt is halkan mondta, és lefordult a falról.
Pinokkió éhes. Tojást keres, rántottát akar sütni magának.
A rántotta azonban kirepül az ablakon
Közben beesteledett. Pinokkiónak eszébe jutott, hogy aznap még egy falatot sem evett. Valami kapirgálást érzett a gyomrában, és ez a kapirgálás erősen hasonlított az éhséghez.
Tudjuk, hogy van ez a gyerekeknél. Kezdődik ezzel a csiklandó kapirgálással, s egy perc múlva valóságos mardosás lesz belőle: az éhségből egykettőre farkaséhség lesz, s akár a vasszöget is megennénk.
Szegény Pinokkió először a hátsó falhoz szaladt, le akarta emelni a tűzhelyen gőzölgő fazékról a födőt, megnézni, mi van benne. No de mi már tudjuk, nincs benne semmi, sőt még fazék sincs, festve van az egész, gőzöstül, tűzhelyestül. Megtudta most Pinokkió is, és igencsak elnyúlt az orra bánatában, pedig elég hosszú volt eddig is.
Kezdett erre ide-oda futkosni a szobában, húzogatta a fiókokat, fölforgatta a kamrát, föltúrt minden polcot, hátha talál egy darab kenyeret, akármilyen szárazat, jó a haja is, egy kutya hagyta csont is jó, egy falásnyi penészes málé is, egy szikkadt halgerinc, egy redves cseresznyemag, akármi, csak rágni lehessen! De a semmi nem sok, annyit se talált.
Az éhség pedig egyre nőtt, növekedett. Szegény Pinokkió úgy próbálta elverni a mardosását, hogy nagyokat ásított, akkorákat, hogy fülig szaladt a szája; aztán minden ásítás után pökött egy keserveset, és minden pökésnél úgy érezte, most rögtön kiszakad a gyomra.
Végül is kétségbeesetten siránkozva így szólt:
- Igaza volt a Szóló Tücsöknek. Rosszul tettem, hogy föllázadtam a papám ellen, és megszöktem hazulról. Ha a papám itt volna, most nem kellene halálra ásítoznom magamat. Jaj, de keserves betegség is az éhség!
Ebben a pillanatban meglátott valamit a szeméten. Valami gömbölydedet és fehéret, olyasmit, mint egy tyúktojás. Már ugrott is a szeméthez, már rá is vetette magát a zsákmányra. Egy igazi tojásra.
Hogy milyen határtalan öröm fogta el, azt le sem lehet írni, próbáljátok meg elképzelni. Először azt hitte, álom játszik vele; csak forgatta-forgatta a tojást, tapogatta, csókolgatta, csókolgatva becézgette:
- Mit csináljak veled, édes-kedves tojás? Süsselek meg rántottának? Csináljak tükörtojást belőled? Habarjalak meg lepénynek? Vagy szeretnél inkább lágy tojás lenni? De nem, nem, leggyorsabban mégis a rántotta készül el, és én már olyan rettentően ehetném!
Gyorsan rátette a serpenyőt a parázsra, egy kis vizet öntött bele vaj vagy olaj helyett, s mikor a víz gőzölni kezdett - kopp! -, fölütötte a tojást, hogy belecsorgassa a serpenyőbe.
De csak csorgatta volna. Mert a sárgája meg a fehérje helyett mi szökkent ki a tojásból? Egy vidám kiscsirke. Bókolt egyet szép illedelmesen, és így szólt:
- Hálásan köszönöm, Pinokkió úr, hogy megkímélt a fáradságtól, és föltörte helyettem a héjat. A viszontlátásra, minden jót uraságodnak s mind az egész háznak!
Széttárta a szárnyát, kirepült a nyitott ablakon, és eltűnt Pinokkió szeme elől.
A szegény bábu meg ott maradt magában, mintha csak elvarázsolták volna, meredt szemmel, tátott szájjal, kezében a tojáshéjjal.
Aztán mikor föleszmélt megrökönyödéséből, elkezdett sírni, jajveszékelni, kétségbeesetten toporzékolni.
- Mégiscsak igaza volt a Szóló Tücsöknek! Ha nem szököm meg, és ha most itt van a papám, nem halok éhen. Jaj, de keserves betegség is az éhség!
És mert a gyomra még jobban korgott, mint eddig, és sehogyan sem bírta elhallgattatni, azt gondolta, elmegy hazulról, benéz a szomszéd faluba, hátha belebotlik egy irgalmas lélekbe, aki megszánja, és ad neki egy falat kenyeret.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
