A kalozok kincse

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kalóz: Jobbszem, Balkéz és Félláb. Egy feketevitorlás kalózhajón éltek, és békésen fosztogatták az óceán többi hajóját. Így teltek az évek, míg egy este Jobbszem megszólalt:
- Kedves testvéreim, Balkéz és Félláb! Eleget fosztogattunk már.
- Eleget fosztogattunk! Eleget! - helyeselt a másik kettő.
- Kezdjünk új életet! - folytatta Jobbszem.
- Keressük meg a Kopaszkalóz-szigetet, ássuk ki a titkos kincset, aztán telepedjünk le, és éljünk úgy, mint a rendes emberek.
- Jól van! - mondta a másik kettő. Mikor ezt így megbeszélték, bevonták a fekete vitorlát, és fölhúzták a fehéret. Megfordították a hajót, s elindultak nyugat felé, hogy megkeressék a Kopaszkalóz-szigetet. Hetvenhét nap hajóztak, hetvenhét hajóval találkoztak. A hetvennyolcadikat megszólították:
- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. Megfordult erre Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak dél felé. Hétszázhetvenhét nap hajóztak, hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétszázhetvennyolcadikat megszólították:
- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. &Úacute;jból megfordult Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak kelet felé. Hétezer-hétszázhetvenhét napig hajóztak, hétezer-hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétezer-hétszázhetvennyolcadikat megszólították: - Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre van, erre! Mi is éppen oda tartunk! - válaszolták a hajóról.
- Megálljatok!! - kiáltotta Jobbszem, Balkéz és Félláb.
- A Kopaszkalóz sziget a kalózoké!
- Tudjuk! Azért megyünk oda! Akkor látta Jobbszem, hogy a hétezer-hétszázhetvennyolcadik hajó vitorláján halálfej és lábszárcsont éktelenkedik.
- Kalózhajó! - mordult Balkéz, és megragadta mordályát.
- Kalózhajó! - füstölt Félláb, és nagyot koppantott a falábával. Akkor már rájuk is csaptak a kalózok.
- A jobbszárny az enyém! - kiáltotta Jobbszem, és aprította a jobbról zúduló kalózokat, mint a fodros káposztát.
- A balszárny az enyém! - harsogott Balkéz, és püfölte a balról érkező támadókat, mint a tollasvánkost.
- A közepe az enyém! - koppantott a falábával Félláb, és elsütötte a nagyágyút, bele a közepébe. Vad csata kezdődött. Villogtak a szablyák, suhantak a tőrök, pufogtak a pisztolyok, dörgött az ágyú. Hétszer hét kalózt szerelt le a jobb oldalon Jobbszem, hétszer hetet vert vissza a bal oldalon Balkéz, és hétszer hetet teremtett oda a középen Félláb. Megzavarodtak a kalózok: csaknem bánik el velük világ csúfjára három hitvány hajóslegény? Honnan is sejthették volna, hogy az a három hitvány hajóslegény nem más, mint Jobbszem, Balkéz és Félláb, az óceán rémei! Jobban ismerték ők hárman a kalózhuncutságokat, mint a világ összes kalóza együttvéve! Addig-addig, míg a támadók szégyenszemre szedték az irhájukat, s az első széllel elszeleltek. Jobbszem, Balkéz és Félláb győztesen kötött ki a Kopaszkalóz-szigeten. &Úacute;gy léptek a lakatlan földre, mint akik hazaérkeztek. Köröskörül kietlen kopárság fogadta őket. Ásót fogtak, és izgatottan keresni kezdték a titkos kincset. Estére felásták a sziget egynegyedét. Reggelre felásták a sziget felét. Másnap estére felásták az egész szigetet. Az utolsó sziklakő alatt végre egy pántos vasládát leltek.
- Nyisd ki! - tolta oda Jobbszem Balkéznek.
- Nyisd ki te! - tolta tovább Balkéz Féllábnak.
- Nyisd ki te! - tolta vissza Félláb Jobbszemnek. Jobbszem a kalózkésével meg egy jókora kővel leverte a hét lakatot a vasládáról. Balkéz felnyitotta a tetejét. Fé!láb belenézett .
- Mi ez?! - üvöltötte csalódottan. - Hol az arany?! Hol a rubin?! Hol a gyémánt?! - Nagy halom sárgás magot szórt a ládából a földre. A mag szaporán szállt a szélben. - Hiszen ez búza! Ó jaj! - jajgatott Balkéz. - Búza! Közönséges búza! - tépte haját Félláb. Bánatukban, hogy kincs helyett búzát találtak, szétszórták a magot a Kopaszkalóz-szigeten. Aztán elvackolták magukat, és kimerülten aludtak hét nap, hét éjszaka. Látni sem akarták a világot. Nyolcadik reggel arra ébredtek, hogy a kietlen Kopaszkalóz-sziget kizöldült. A szétszórt búzamag kihajtott, szárbaszökkent, és zöldellt, mint a smaragd.
- Lehet, hogy mégiscsak kincset találtunk? - csodálkozott Jobbszem.
- Ebből még kenyeret sütünk! - toppantott Félláb. Még aznap partra vontatták a hajót, házat eszkábáltak belőle, és azóta Jobbszem, Balkéz és Félláb a sziget urai. A sziget sem kopár többé, mert a három barát minden évben elveti és learatja a titkos kincset, melyet a búzaszemben leltek meg. Aki kalózkenyeret akar enni, keresse meg őket!

A kencefice-csudamice kapszula

Aki egy kicsit is ismeri, az semmiképp sem állíthatja, hogy a szomorúság rendszeres albérlője lenne Sámsemék lelkének. Ám amikor Pamuhihőke felkereste az egyik reggel, mégis valami ilyesmit tapasztalt.
Sámsemék ugyanis csak feküdt az ágyában és sóhajtozott. Valamint búslakodott. Még a vak is láthatta messziről, hogy igen szomorú és fenemód bánatos. Csak úgy sorvadozott a nagy keserűségtől, és jajgatott, emésztette magát egyre. Hiába szólította, kérlelte Pamuhihőke, Sámsemék még csak rá se hederített. Rá se bagózott. Mintha ott se lett volna. Így hát Pamuhihőke fogta magát és elszaladt Pöntyöröszi Nyoszóhoz, aki az erdei állatok műkedvelő doktora volt. Igaz, néha kicsit morgós, kicsit mogorva, de azért szerette mindenki, mert ha bajban voltak, segített rajtuk. Fizetséget sem kért a betegtől, csak annyit, hogy mondjon el egy mesét. Ez volt ugyanis Pöntyöröszi Nyoszó gyengéje: egyszerűen imádta a meséket.
Az erdei doktor alaposan megvizsgálta Sámseméket, megnézte a nyelvét, szemét, meghallgatta szívének lusta kalapálását. Sőt még a fülébe is belekukkantott. Aztán csak csóválta a fejét, ingatta jobbra-balra. Fel és le. Majd ismét jobbra-balra. Végül így szólt.
- Ez bizony sorvadásos szomoritisz. A beteget kibéleli a bú, elveszi a lelkét, megöli a testét.
- És hogyan lehet meggyógyítani? - kérdezte Pamuhihőke. Pöntyöröszi Nyoszó csak csóválta a fejét. - Nem tudom, Pamuhihőke, nem tudom. Erre sajnos nem ismerek hatásos gyógymódot. Talán csak a szeretet...
- Én ismerek - szólalt meg váratlanul egy hang a hátuk mögött. A gonosz Kalicskó állt az ajtóban, fekete alakja beárnyékolta a szobát, s olyan sötét lett hirtelen, mintha alkonyodna éppen. Úgy érkezett most is, mint mindig, váratlanul, meglepetést és félelmet okozva.
- Én ismerem a gyógymódot - állította Kalicskó és beljebb lépett. Némi fény óvakodott be a szobába, de csak félőn, szinte titokban. - Erre csak egyetlen orvosság van, Tettamenti Rákalász kencefice-csudamice kapszulája.
- Tényleg? - nézett Pamuhihőke Pöntyöröszi Nyoszóra, megerősítésre várva. Hiszen amit Kalicskó mond, azt nem szabad csak úgy elhinni.
- Valamit hallottam már én is róla - vonta meg a vállát Pöntyöröszi Nyoszó -, de a gyógyszert magát nem ismerem.
- És hogyan lehet beszerezni? - kérdezte Pamuhihőke.
- A kencefice-csudamice kapszulát magától Tettamenti Rákalásztól kell kérni, személyesen - mondta Kalicskó.
- Akkor én majd elmegyek hozzá és kérek tőle! - határozta el magát Pamuhihőke.
- Ó, az nem olyan egyszerű! - ingatta a fejét Pöntyöröszi Nyoszó. - Tettamenti Rákalász ugyanis nagyon messze lakik és hosszú, veszélyes út vezet odáig!
- Milyen hosszú és milyen veszélyes? - Először is keresztül kell menni a szoborkányok erdején - kezdte Pöntyöröszi Nyoszó, - ami az erdő észak-déli részével határos. Valamint a keleti-nyugati részével. Vagy nem is tudom pontosan, hogy melyik részével.
- És mik azok a szoborkányok?
- Elátkozott teremtmények. Csak álldogálnak az erdőben szoborrá dermedve, mozdulatlanul, mintha nem is élnének. Pedig lélegeznek és gondolkodnak, beszélnek és éreznek, mint bárki más. Csak éppen megmozdulni nem tudnak. Az az átok ül rajtuk, hogy szoborként kell leélni az életüket. Hacsak...
- Hacsak? - izgult Pamuhihőke.
- Hacsak valaki meg nem sajnálja őket.
- Miért, akkor mi történik?
- Akkor életre kelnek. Elszáll róluk a varázslat...
- Az nagyon jó! - lelkendezett Pamuhihőke. - Akkor sok-sok szoborkányt megmenthetek útközben!
- Csak egyet - nézett rá kárörvendően a gonosz Kalicskó madár.
- Miért csak egyet?
- Mert ha megsajnálod valamelyiket is, akkor te magad válsz szoborkánnyá. Megdermedsz azon nyomban.
- Ajjaj! - csóválta a fejét Pamuhihőke. - Pedig nem lehet egyszerű csak úgy elsétálni mellettük, anélkül, hogy meg ne rezdülne az ember lelke. De meg kell próbálnom, különben Sámsemék elsorvad...
- Bizony, erre kell gondolnod útközben mindig - óvta Pöntyöröszi Nyoszó -, különben sóbálvánnyá merevedsz, s álldogálhatsz egy helyben, míg világ a világ. Ha egyáltalán útnak indulsz. De ha túl is jutnál a szoborkányok erdején, akkor újabb veszély leselkedne rád: a kősivatag.
- Nem baj, keresztülvágok én azon is! - kiáltott elszántan Pamuhihőke.
- Nem olyan egyszerű az, Pamuhihőke - mondta Pöntyöröszi Nyoszó. - A kősivatagban ugyanis eső helyett kő potyog az égből, ami mindenkit elpusztít.
- Majd csak kitalálok valamit az ellen is - legyintett Pamuhihőke. - Nem hangzik ez olyan borzalmasan.
- Pedig az. Sok-sok ember lelte már ott a halálát. - Meg tudod te azt csinálni Pamuhihőke! - szólt közbe lágy hangon Kalicskó. - Semmi az neked.
- De még ha túl is jutnál a kősivatagon, akkor sem lenne vége a megpróbáltatásoknak - folytatta Pöntyöröszi Nyoszó. - Fel kéne jutnod a tollhegy tetejére, a Halandzsáróra.
- Tollhegyre?
- Bizony. Madártollak milliárdjait temeti nagy hasa alá. A Halandzsáróra emberi láb nem képes felhágni, mert csak belesüllyed a tollakba - mondta Pöntyöröszi Nyoszó. - Oda csak egy módon juthatnál el...
- Hogyan? - kérdezte izgatottan Pamuhihőke.
- A Repülőkopterrel.
- És hol találom meg ezt a Repülőkopter?
- Nem tudom. És meg kell neked mondanom Pamuhihőke, hogy még egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki szerencsével végigjárta volna ezt az utat - tárta szét a szárnyait sajnálkozva Pöntyöröszi Nyoszó.
Kalicskó meg csak álldogált mellettük gúnyosan mosolyogva. - Hát, ha meg akarjátok menteni szegény Sámsemék életét - mondta -, akkor úgy sincs más választásotok, mint megszerezni a kapszulát.
- És mi lesz, ha végül feljutok a Halandzsáróra? - kérdezte aggódva Pamuhihőke.
- Akkor célhoz értél - válaszolt Kalicskó. - Ott folyik a Tetta folyó, s annak partján él Tettamenti Rákalász, a kencefice-csudamice kapszula feltalálója.
- Hát, nincs mit tenni - sóhajtott Pamuhihőke -, neki kell vágnom az útnak! Lesz, ami lesz. Különben szegény, drága Sámsemék meghal.
Így aztán Pamuhihőke másnap reggel útnak indult. Nem kellett sokáig bandukolnia, mert estére már a szoborkányok erdejébe is ért. Árkon, bokron át baktatott, mindig csak előre, keresztül az erdőn, de három napon keresztül bizony egy fia szoborkánnyal sem találkozott. Sőt, még lánya szoborkánnyal sem. Amint így ment, mendegélt, a harmadik nap estéjén egy szőke hajú, gyöngyházszemű kislányt pillantott meg, aki egy fa tetején kapaszkodva sírdogált.
- Mi baj, kislány, miért sírsz ott a fa tetején? - kiabált fel hozzá Pamuhihőke.
- Mert nem tudok lemenni - hüppögött a kislány. - Nagyon magasan van ez az ág!
- Ó, te szegény! - sajnálkozott Pamuhihőke. - Hát hogy kerültél oda fel egyáltalán?
Alighogy ezt kimondta, zutty! egy pillanat alatt kővé merevedett. A kislány pedig fülig érő szájjal kászálódott le a fáról - mert hogy le tudott ám mászni ügyesen -, és vidáman futásnak eredt.
- Végre, végre, megszabadultam! - kiabálta teli tüdővel, boldogan.
Szegény Pamuhihőke meg csak álldogált a fa alatt keservesen. Most aztán hogyan szerezze meg azt a kencefice-csudamice kapszulát Sámseméknek? Hogy is lehetett ilyen óvatlan? Hiszen megmondta Pöntyöröszi Nyoszó előre, hogy ez lesz a veszte, de ő csak ment, ment a saját feje után, most meg elveszti majd azt is. Meg Sámseméket is. Szegény, szegény Sámsemék!
És sírni kezdett keservesen. Amint ott sírdogál, rídogál, potyogtatja könnyeit, egyszer csak emberi hangot hall.
- Jaj, jaj! Édes jó Istenem! Miért vertél meg engem oly nagyon! - és látja ám, hogy egy nagy böhönc, kajla ember közeledik felé, roppant nagy szomorúsággal.
- De jó, hogy jössz! - szólította meg Pamuhihőke, még a sírást is abbahagyva. - Már azt hittem, hogy örökre itt ragadok!
- Borzasztó, rettenetes! - sopánkodott a jövevény. - Micsoda élet, micsoda szörnyű élet! Jaj, jaj! - és csak búslakodott rettentőmód tovább.
- Miért szomorkodsz annyira? - kérdezte Pamuhihőke.
- Miért, miért! - fogta a fejét az idegen. - Hát mit csináljak, ha egyszer én vagyok a világ legnagyobb sajnálkozóművésze, a híres-neves Mimmedeszi. Ó, én szerencsétlen! - és olyan sajnálkozásba fogott, hogy olyat még nem látott a világ. Talán még az a része sem, ahol azelőtt Mimmedeszi megfordult. Bár az igazat megvallva, ezt biztosan nem tudhatjuk.
- Ó, hát éppen te kellesz nekem! - örvendezett Pamuhihőke. - Ezek szerint te nagyon tudsz sajnálkozni, ugye?
- Még hogy én? Én megátkozott pára! - mondta teljesen elrongyolódott lélekkel Mimmedeszi. - Aki nálam jobban tud sajnálkozni, az már csak holmi megcsócsált és kiköpött baracklekvár lehet. Esetleg szilvalekvár. Vagy juharszirup. Micsoda kín, micsoda szenvedés! - és lelke egyszerre olyan lyukas lett, hogy pitty-potty, sorra kipotyogott belőle minden. Nem is maradt benne más, csak a sajnálkozás.
- Édes Mimmedeszi! - kérlelte Pamuhihőke. - Nézd meg milyen bajba kerültem! Sámseméknek kellene gyógyszert vinnem, én meg itt dermedek szoborkánnyá válva. Kérlek, segíts rajtam, és sajnálj meg egy kicsit! Hiszen semmi az neked! Ígérem visszajövök érted, és kiszabadítalak!
- Ne is mondd, ne is mondd! - siránkozott Mimmedeszi. - Hát éppen az az én bajom, hogy nem tudok senkit sajnálni, csak magamat! Én ugyanis egy önsajnálóművész vagyok! - és ahogy ezt elmondta, Pamuhihőke látta, ahogy a mélabú valami világméretű-nagy fészket rak Mimmedeszi lelkében.
- Jaj, jaj! - folytatta a sopánkodást Mimmedeszi. - Még neked sem tudok segíteni! Hát mondd meg nekem, mire vagyok én jó? Ugyan mire? - és Mimmedeszi szép lassan tovább baktatott, miközben rágta a lelkét a bú, és csak úgy sistergett belőle az önsajnálat. Pamuhihőke még sokáig hallotta egyre halkuló, panaszkodó jajszavát. Ő meg csak álldigált a fa tövében arra várva, hogy valaki végre arra tévedjen.
Szerencsére nem kellett sokáig várnia. Mimmedeszi eltűnése után ugyanis hamarosan egy apró termetű, fura külsejű emberke tűnt fel, kezében egy csúf, fekete esernyőt lóbálva. De nem csak esernyője volt ám ennek a fickónak, hanem kalapja és bajusza is. A kalapja mint egy lavór, a bajsza meg mint egy fonott kalács. Ráadásul két hatalmas sátorlengésű, terebélynövésű toldalék libegett ott, ahol mások a fülüket hordják.
- Jó napot kívánok! - köszönt a pöttöm emberke, s kicsit még meg is hajolt Pamuhihőke előtt. - Nem tudnád megmondani nekem kérlek szépen, hogy hol találhatnám meg Kukutyint?
- Kukutyint? - álmélkodott Pamuhihőke tán még arról is megfeledkezve, hogy mekkora bajban van.
- Igenis, kérlek tisztelettel - mondta a nagy fülű. - Tudniillik oda tartok. Vagyis hogy arrafelé venném utamat. Mondhatnám, az az uticélom.
- Ne haragudj, hogy megkérdem - kezdte óvatosan Pamuhihőke -, de miért akarsz te éppen Kukutyinba menni?
- Zabot hegyezni - szólt a különös emberke magától értetődően. - Egyébként ha már itt tartunk, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Nevem Teringette Pukladár.
- Örvendek - mondta Pamuhihőke. - Engem Pamuhihőkének hívnak.
- És ha már ilyen szép neved van - udvarolt egy kicsit Pukladár -, meg tudnád nekem adni a felvilágosítást Kukutyin hollétét illetően?
- Attól tartok, nem - csóválta fejét Pamuhihőke. - Hiszen Kukutyin nem is létezik!
- Hogyan? - hökkent meg Teringette Pukladár. - Nem is létezik? Hát akkor én meg hogyan fogok zabot hegyezni Kukutyinban?
Pamuhihőke kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy így összetörte ennek a szegény embernek a lelkét, de hát végül is nem ő tehetett róla. Ha egyszer Kukutyin nem létezik.
- Mondd csak! - faggatta Pamuhihőke. - Miért olyan halaszthatatlan neked Kukutyinban zabot hegyezni?
- Micsoda kérdés! - mosolyodott el Pukladár - Hát mert megkértek rá!
- Igen? - csodálkozott Pamuhihőke. - Nos... ez mindent megmagyaráz. De mégis... ki kért erre?
- Már nem is tudom - vonta meg a vállát Teringette Pukladár. - Végül is nem mindegy?
- Tessék? - vonta fel szemöldökét Pamuhihőke. - Azt akarod mondani, nem is tudod ki kért arra, hogy Kukutyinba menj zabot hegyezni? Te pedig rohansz, hogy a kérésnek eleget tégy?
- Pontosan - bólintott mosolyogva a pöttöm, kis emberke. - Hát világos, hogy elmegyek, ha egyszer már megkértek rá! Képzeld csak el, hogy itthon maradok. Az illető meg, aki volt szíves belém helyezni a bizalmát, azzal a meggyőződéssel kel és fekszik nap, mint nap, hogy a zabok csak hegyeződnek nagy halomba. Kukutyin meg szép lassan megtelik jó hegyes zabokkal. Ha egyszer már olyan kiváló volt a zabtermés, a hegyes zabok meg nélkülözhetetlenek, ugye. Hát hogyan nézzek akkor én a szemébe? Amikor kiderül, hogy a nagy Pukladár egy fia zabot sem hegyezett. Nem, kedves Pamuhihőke, ez nem fordulhat elő! Illetve... ha Kukutyin nem is létezik... akkor lehet hogy mégis csak előfordul?... - és Pukladár szerencsétlen arccal álldogált egyik lábáról a másikra. Nem mintha nem lett volna mindegy, hogy éppen melyik lábán ácsorog, hiszen a jobb éppolyan volt, mint a bal. Csak talán egy kicsit jobb. Bár végül is ez olyan mellékes. Pukladár mindenesetre mindkét lábát használatba vette az ácsorgáshoz.
- És mondd csak, te mindig azt teszed amire megkérnek? - kíváncsiskodott Pamuhihőke.
- Igen - válaszolta Teringette Pukladár. - Meg kell vallanom, hogy éppen ez személyem lényege. Bárki bármit kérhet tőlem, biztos lehet benne, hogy megteszem.
- És ha mondjuk én azt kérem tőled, persze csak a példa kedvéért, hogy menj a pokolba?
- Természetesen elmegyek. Rohanok. Bár megjegyzem, hogy ennek a felkérésnek egyszer már nem tudtam megfelelni, tekintettel arra, hogy a nevezett hely földrajzi elhelyezkedése éppen valahol Kukutyin határán lehet. Így aztán nem is találtam. Vagy te talán tudsz valami közelebbit a pokol pontosabb hollétéről? - nézett Pukladár Pamuhihőkére bizakodóan.
- Nem, nem - mondta zavartan Pamuhihőke -, én sem tudok. - Kicsit gyötrődött még, majd kifakadt. - De kedves Pukladár, akkor ezek szerint belőled mindenki csak bolondot csinál!
- Kétségtelen, kétségtelen - tárta szét tehetetlenül két karját Teringette Pukladár. Kezében a nagy fekete esernyő csak úgy billegett jobbra-balra, majd kiverte a szemét. Pukladárt azonban ez láthatóan nem zavarta. - De mit tegyek. Ezt az átkot már születésemtől fogva hordozom. Sajnos nem tehetek ellene semmit, egyszerűen muszáj engedelmeskednem.
- És ha netán egyszer elhatároznád, hogy mégsem engedelmeskedsz? - próbálkozott Pamuhihőke. Nem akarta elhinni, hogy Pukladárt nem lehet leszoktatni különös viselkedéséről.
- Ugyan! - legyintett Pukladár. - Abba talán bele is halnék. Értsd meg kedves Pamuhihőke, hogy nekem muszáj megtennem, amire kérnek!
- Akkor is, ha azt mondják, hogy pukkadj meg?
- Akkor is.
- Akkor is, ha azt mondják, hogy... - és itt Pamuhihőke egy pillanatra elbizonytalanodott - hogy sajnálj meg engem?
- Hát persze! Akkor is.
- De hát akkor szoborkánnyá változol! - fakadt ki végül Pamuhihőke. - És itt rostokolhatsz egész életedben!
- Mit csináljak! - tárta szét kezeit ismét Pukladár. Az esernyő meg csak táncolt a karján, mint egy elszabadult sátorlap. - Ha egyszer meg kell lennie, hát meg kell lennie.
- Akkor - határozta el magát végül Pamuhihőke -, tessék engem megsajnálni! De most rögtön!
- Kérlek szépen! - készségeskedett Pukladár, és olyan borzasztó nagy sajnálkozásba kezdett, hogy talán még Mimmedeszi se csinálhatta volna jobban. Szoborkánnyá is dermedt rögtön, Pamuhihőke meg persze megszabadult az átoktól.
- Jaj, köszönöm neked Pukladár! - hálálkodott és örömmel mozgatta kezét, lábát. - Végre folytathatom az utamat!
- Szívesen - mondta nyájasan Teringette Pukladár. - Boldog vagyok, hogy segíthettem!
- Ó, te szegény - sajnálta meg hirtelen a kedves apró emberkét Pamuhihőke. - Most mi lesz veled itt árván?
No, hiszen! Kár volt megszólalnia, hiszen szoborkánnyá vált azon nyomban.
- A teringettét! - fakadt ki Pamuhihőke, mikor észrevette, hogy mozdulni sem tud már megint.
- Parancsolj kedves Pamuhihőke, itt vagyok! - szólt Pukladár. Hát persze, hiszen Teringette Pukladárnak hívták.
- Kedves Pukladár, sajnálj meg újra! - kérlelte Pamuhihőke kétségbe esetten. - Látod, megint lemerevedtem!
- Magától értetődik - bólintott Pukladár, s újra sajnálkozni kezdett.
- Nem is gondoltam, hogy ez ilyen nehéz! - sopánkodott Pamuhihőke, amikor újra mozdulni tudott. - De megígérem neked kedves Pukladár, hogy visszajövök érted, és kiszabadítalak innen. Bár még nem tudom hogyan, de valamit majd csak kitalálunk!
- Kedves Pamuhihőke! - szólt Pukladár udvariasan. - Egy kéréssel zavarnálak téged, ha nem veszed zokon.
- Ugyan már Pukladár! Kérj amit csak akarsz! Persze azt kivéve, hogy sajnáljalak.
- Arról természetesen szó sem lehet! - jelentette ki Pukladár önérzetesen. - Inkább arra kérnélek tisztelettel, hogy vidd magaddal régi, kedves barátomat, ezt az esernyőt. Attól tartok, hogy még lába kel itt az erdőben, ha nálam marad, akkor pedig a szívem szakadna meg itt helyben - és úgy nézett Pamuhihőkére, mintha már kezdené is a szívszakadást.
- Rendben, rendben! - nevetett Pamuhihőke. - Hát persze, hogy vigyázok rá! - és karjára vette a nagy, fekete esernyőt. Nem volt valami kellemes kinézetű darab, de hát ennyit megtehetett Teringette Pukladárért.
Nehéz szívvel (de azért sajnálkozás nélkül) búcsút vett új barátjától és elindult, hogy megkeresse a kősivatagot.
Ahogy ment, mendegélt, és egyre csak törte a fejét, hogyan védekezhetne a kőzivatar ellen, váratlanul eleredt az eső. No persze nem valami kőeső, mert hogy messze volt még a sivatagtól, csak egyszerű, mezei (vagyis inkább erdei) eső cseppjei potyogtak az ég megnyíló csatornáiból.
- Végre, valami hasznodat veszem! - nézett Pamuhihőke az esernyőre és fürgén kinyitotta. S ekkor valami váratlan történt, amit alig akart elhinni a szemének. Ahogy nyitotta szét az ernyőt, az lassan, fokozatosan átalakult egy óriási, fekete madárrá. Az ernyő nyeléből egyszerre csak két karmos láb lett, s ahogy a madár huss! felreppent, lábait maga alá húzva, hatalmas szárnyait kitárva lebegni kezdett Pamuhihőke feje fölött. Követte a lányt ösvényről ösvényre, mezőről mezőre, bokorról bokorra, s bármerre is ment, nem mozdult a feje fölül. Egy csepp eső nem sok, de bizony annyi sem érte Pamuhihőkét a zivatarban a különös madár védőszárnyai alatt. Mikor az eső elállt, a madár összecsukta két szárnyát, és egyszerű, fekete esernyőként simult Pamuhihőke kezébe. Olyan lett ismét, mint amikor Pukladártól kapta.
- Most már értem, miért volt neked ez az ernyő olyan fontos, Teringette Pukladár! - álmélkodott Pamuhihőke. - Mert ez nem is esernyő, hanem egy esernyőmadár!
- Úgy van! - szólalt meg ekkor az esernyő. - Én esernyőmadár vagyok.
- Hát te tudsz beszélni? - rökönyödött meg Pamuhihőke. Kezdett zúgni a feje a sok csodától, amivel útja során találkozott.
- Tudok - mondta az esernyő. Vagy esernyőmadár. Bár most éppen esernyő volt, s nem pedig madár. - És szerencséd, hogy magaddal hoztál. Gondold csak el, hogyan jutnál át a kősivatagon nélkülem?
Pamuhihőke nagyot nézett. Az bizony az eszébe sem jutott, hogy az esernyőmadár megvédheti a kőzivatartól. De valami azért nem hagyta nyugodni.
- És neked nem lesz semmi bajod a kövektől? - kérdezte.
- Én meghalok - mondta egyszerűen az esernyőmadár. - De téged sértetlenül átjuttatlak a sivatagon.
- Szó sem lehet róla! - jelentette ki határozottan Pamuhihőke. - Az életed árán nem akarok átkelni a kősivatagon. Majd csak találunk valami más módot is!
- Nincs más mód. A kősivatagon csak az én segítségemmel juthatsz át, de ne bánkódj - vigasztalta az esernyőmadár -, ugyanis éppen ez életem célja, mint minden esernyőmadárnak.
- Életed célja? - csodálkozott Pamuhihőke.
- Igen. Az esernyőmadarak ugyanis csak a Halandzsáró hegyén eltemetve, annak tollait szaporítva nyerhetik el örök békéjüket. Ezért azt kérem tőled, hogy ha átjutunk a kősivatagon, akkor vidd el a testemet és temesd el a Halandzsáró tetején. Ami éppen a meghalt madarakról kapta a nevét is.
- Biztos, hogy nincs más lehetőség? - vonakodott Pamuhihőke.
- Nincs. De ne késlekedjünk, indulnunk kell! - mondta az esernyőmadár és Pamuhihőke kezébe simulva húzta, vonta őt magával az úton tovább, a kősivatag irányába. Már nem járhattak messze, mikor egyszer csak nagy jajveszékelést hallottak a távolból.
- Jaj, én szerencsétlen, elátkozott pára! Hát hogyan fogok én itt átjutni! Borzasztó, rettenetes!
Közelebb érve Pamuhihőke meglepődve látta, hogy Mimmedeszi sopánkodik a kősivatag szélén. Az önsajnálóművész csak ácsorgott a kövek mellett fejét fogva, óbégatva.
- Nicsak, Mimmedeszi! - örvendezett Pamuhihőke. - Mit keresel te itt? Csak nem a sivatagon akarsz átmenni?
- De bizony, bizony a kősivatagon! De hát hogyan is juthatnék én át rajta! Ott fogok elpusztulni nyomorultul a kövek alatt! - mondta Mimmedeszi és csak óbégatott tovább.
- De hát hová tartasz, hogy éppen erre vezet az utad? - érdeklődött tovább Pamuhihőke.
- Hová, hová! Hát Tettamenti Rákalászhoz természetesen. Ó, én szerencsétlen, megátkozott!
- Csak nem orvosságért mész te is?
- De bizony. Ebből a rettenetes önsajnálatból csak Tettamenti Rákalász örömicin gezemice-szirupja gyógyíthat ki! Ha eljutok hozzá egyáltalán! Jaj, jaj, dehogy is jutok el én oda! Előbb agyonver engen a kőeső! - és Mimmedeszi úgy megsajnálta magát, hogy az túltett minden addigi sajnálatán. Pedig a többi sem volt ám holmi kismiska! Még Pamuhihőkének is megesett a szíve szegény, szerencsétlen Mimmedeszin.
- Mondd csak - fordult a karján libegő esernyőmadárhoz -, nem férnénk el a szárnyaid alatt mindketten?
- Talán elfértek - mondta az esernyőmadár. - Mindenesetre jól össze kell húznotok magatokat.
- Micsoda? - feledkezett meg egy pillanatra Mimmedeszi az önsajnálatról. - Ez a kopott esernyő beszélni tud?
- Ő nem egyszerű esernyő, hanem egy madár - magyarázta Pamuhihőke -, és az ő védőszárnyai alatt fogunk átkelni a kősivatagon!
Így hát hármasban vágtak neki a sivatagnak. Nem sokáig kellett várniuk a rettegett kőesőre, bizony alig léptek kettőt, már a nyakukon is volt. Akkora kövek - mit kövek, egyenesen sziklák - potyogtak az égből, mint egy kocsikerék. Sőt, néha még nagyobbak is. Piff! - hallotta Pamuhihőke rémülten az esőmadár szárnyaiba csapódó kő hangját. Majd puff! - még egyszer. Aztán piff!, meg puff! meg paff! - és olyan sűrűn hullott az égi áldás, hogy már megkülönböztetni sem lehetett a sok puffanást egymástól. Szegény esernyőmadár meg csak tűrte, tűrte. Pamumhihőkének és Mimmedeszinek viszont a haja szála sem görbült.
- Siessünk! - szólt egyszer csak az esernyőmadár. - Már nem bírom sokáig! Ki kell jutnunk a kősivatagból, amíg lehet.
Sietősre fogták hát lépteiket, de még így is egy órába telt, míg átjutottak a sivatagon. Maguk mögött hagyva a borzasztó puffogást, a kőesőt, az esernyőmadár teste fáradtan, megtépázva zuhant Pamuhihőke kezébe.
- Élsz még, esernyőmadár? - kérdezte Pamuhihőke szorongva.
- Már nem sokáig... - válaszolta elhaló hangon az esernyőmadár. - De ne feledd az ígéretedet! Vidd el a testemet a Halandzsáróra! ... Isten veletek! - mondta majd egy halk sóhajtással összecsuklott.
- Ó, édes esernyőmadár.. - siratta Pamuhihőke. - Hát persze, hogy elviszlek!
- Jaj, jaj, én szegény, szerencsétlen! - siránkozott Mimmedeszi. - Most mi lesz velem, mi lesz velem?
- Hagyd már abba az önsajnálatot! - szólt rá mérgesen Pamuhihőke. - Most nem rólad van szó, hanem szegény esernyőmadárról. Ő halt meg értünk és nem fordítva! - és határozott léptekkel, karján az élettelenül csüngő esernyővel elindult a láthatáron magasodó hegy irányába. Mimmedeszi letörten, némán kullogott utána.
A hegy lábához érve Pamuhihőke megállt. Persze megtorpant Mimmedeszi is. Most már nem is mert szólni egy szót sem.
- Hát innen meg hogyan tovább? - tanakodott Pamuhihőke. - Hol lehet vajon az a Repülőkopter?
- Keresel valakit? - hallatszott váratlanul a háta mögül. Mintha csak Kalicskó lopózott volna a közelébe.
Persze nem Kalicskó volt. Egy cingár, égimeszelő leányzó magasodott föléjük, fejéről két akkora copf lógott le kétoldalt, hogy szárítókötélnek is büszkén elmehettek volna.
- Keresel valakit? - ismételte meg a kérdést a lány.
- Én egy bizonyos Repülőkoptert szeretnék megtalálni - mondta Pamumhihőke. - Nem tudod hol keressem?
- Miért, igénybe szeretnéd venni a szállítmányozási szolgáltatásait? - faggatta a leányzó.
- Igen.
- És hová lesz a fuvar? - csillant fel az égimeszelő szeme. - A Halandzsáró melyik részére?
- Egyenesen a tetejére. Tettamenti Rákalászt keressük.
- Jaj, bizony, őt kell nekünk megtalálni - kezdett volna sopánkodni Mimmedeszi újra, de Pamuhihőke villámló szeme tüstént elhallgattatta.
- Értem - mondta a lány. - Szerencsétek van, a menetrendszerű járat tíz perc múlva indul.
- És hol keressük Repülőkoptert? - kérdezte izgatottan Pamuhihőke.
- Sehol. Már megtaláltátok. Én vagyok a Repülőkopter.
- Micsoda? - ámuldozott Pamuhihőke. - Te vagy... És te tudsz repülni?
- Tudok hát! - nevetett fejét hátravetve a Repülőkopter. Két copfja közben úgy hajladozott körülötte, mint a táncoló kígyók. - Majd csak nézzétek meg! De miért keresitek Tettamenti Rákalászt? Gyógyszert szeretnétek, vagy a költészetében gyönyörködni?
- Orvosságért jöttünk - mondta Pamuhihőke. - Arról nem is tudtunk, hogy Tettamenti Rákalász mellesleg még költő is.
- Bizony ám! Méghozzá a halandzsa nyelv legnagyobb művésze.
- Én is művész vagyok sajnos, ó, én szerencsétlen... - kezdte fájdalmasan Mimmedeszi.
- A halandzsa nyelv művésze? - vágott közbe Pamuhihőke. - Hát írnak ezen a nyelven verseket?
- Mi az hogy! - tódította a Repülőkopter. - Ez a legszebb nyelv a világon. Mit gondolsz, miért hívják ezt a hegyet éppen Halandzsárónak? Természetesen azért, mert itt halandzsa nyelven beszél mindenki. A csodálatos halandzsa-költészettel úgyis megismerkedtek, mert Tettamenti Rákalásztól nem szabadulhattok el anélkül, hogy meg ne hallgassátok egy versét legalább. Persze ha nem akarjátok megbántani...
- Dehogy akarjuk - nyugtatta meg sietve Pamuhihőke.
- Akkor jó. De igyekezzünk, mert mindjárt indul a menetrendszerű járat!
- Honnan?
- Micsoda kérdés! Természetesen a felszállópályáról - közölte a Repülőkopter és sietve megindult egy kis rét felé a hegy lábánál. Pamuhihőke és Mimmedeszi szaporán követték.
- Jegyetek van? - torpant meg váratlanul a Repülőkopter.
Pamuhihőke és Mimmedeszi tanácstalanul nézett egymásra.
- Nincs - nyögte ki végül Pamuhihőke. - Mondd csak... hol... hol lehetne jegyet venni?
- Nem érdekes - vonta meg a vállát a Repülőkopter. - Igazából nem is kell jegy, csak úgy megkérdeztem. Mert ha mégis volna jegyetek, akkor azt valakinek kezelnie kellene, de sajnos nincs kalauz a járaton. Így aztán itt kellene maradnotok, mert nem tudnánk kilyukasztani a jegyeteket.
- Akkor jobb is, hogy nincs jegyünk, ugye? - kérdezte bizonytalanul Pamuhihőke. - Mert így nem kell jegyet lyukasztani, tehát felszállhatunk a... a járatra.
- Így van - bólintott a Repülőkopter. - Na, gyerünk, ugorjatok fel!
- Hova? - nézett körül tanácstalanul Mimmedeszi.
- Ezt csak úgy mondtam. Igazából a lábamat kell megfognotok!
- A lábadat?
- Igen. A lábamat. Tudod, ami itt lóg, deréktól lefelé. Egyébként is szerencsétek, hogy ez a járat éppen kétszemélyes. Ugyanis éppen két lábam van. Na kapaszkodjatok meg gyorsan, mert a végén még késni fogok! - szólt rájuk türelmetlenül a Repülőkopter.
Pamuhihőke és Mimmedeszi nem vitatkozott tovább, hanem megragadták a Repülőkopter lábát és várták, hogy mi történik. Az égimeszelő testéhez szorította két kezét, majd megrázta a fejét. Két copfja lassan elkezdett pörögni és csavarodni a levegőben, mint két propeller. Egyre gyorsabban és gyorsabban pörgött, zúgott, kerregett. Pamuhihőke és Mimmedeszi egyszer csak azon vette észre magát, hogy már a levegőben is járnak. Ők meg csak lógtak lefelé a Repülőkopter két lábáról, még lenézni sem mertek, nehogy elszédüljenek.
- Csodálatos itt fent! - próbálta a Repülőkopter túlkiabálni két copfjának zúgását. - Nézzétek, már látszik a hegy túloldala is, a Balvilág.
- Micsoda? - üvöltötte fel Pamuhihőke. - Mi az a Balvilág?
- Jaj nekem, én szerencsétlen pára! - jajongott elkeseredetten Mimmedeszi. - Már a Balvilág is fenyeget! Az én balsorsom! Lezuhanok, és elpusztulok nyomorultul!
- A Balvilág a mi világunk másik fele - magyarázta a Repülőkopter. - A miénk a Jobbvilág, hát természetes, hogy létezik egy bal is!
- De miféle Jobbvilág meg Balvilág?
- A Balvilág pontos mása a mi Jobbvilágunknak, csak ott minden fordítva van. Ott is éppen most repül egy Pamuhihőke fel a hegyre, de amíg te jobb kézzel fogod az esernyőt, addig a másik Pamuhihőke ballal teszi ugyanezt a Balvilágban. Mint egy tükörképen. Nálunk mindenki jobbkezes, ott pedig mindenkinek a bal keze az ügyesebb.
- De hát nálunk is vannak balkezesek - vitatkozott Pamuhihőke. A vita hevében el is felejtette, hogy éppen a levegőben repül.
- Azok mind a Balvilágból jöttek át.
- Miért, hát át lehet menni az egyik világból a másikba?
- Általában nem - mondta a Repülőkopter. - A két világot a hegytetőn egy törhetetlen üvegfal választja el. Azon keresztül át is nézhetsz, akár még saját magadat is megláthatod. Persze balkezesen.
- De ha üvegfal van a két világ között, akkor hogyan jöttek át ide a balkezesek?
- Minden évben egyszer egy kis időre megnyílik valahol az üvegfal, de nem lehet tudni, hogy éppen hol. Ám aki véletlenül pont ott áll az átjárónál, az átmehet a másik világba. Vagyis kicserélődik a két énje. A jobb és a balkezes. Azután a balkezes lényük él itt, míg a jobbkezes odaát. De hát kit zavar az? Egyébként már meg is érkeztünk! - mondta a Repülőkopter és egy lágy billenéssel landolt a hegy tetején.
Pamuhihőke és Mimmedeszi elengedték a Repülőkopter lábát és körbenéztek. Egy széles fennsíkon álltak a hegy tetején. Nem messze tőlük egy régi, romos faház dülöngélt egy halkan csordogáló kis patak partján.
- Ez lenne a Tetta folyó? - kérdezte Pamuhihőke.
- Ez bizony! - válaszolt a Repülőkopter. - Itt még inkább csak patakocska persze, de a hegy lábánál már folyóvá duzzad. Nézzétek csak, éppen itt jön Tettamenti Rákalász! - mutatott egy hosszú szakállú férfira, akit a berregés kicsalt a házikóból.
- Hallobi, hallobi! - mondta a férfi lelkesen integetve. - Mita kincső belén pufó?
- Ők nem beszélnek halandzsául - szólt rá a Repülőkopter.
- Sebaj - mondta Tettamenti Rákalász. - Beszélhetünk mi így is! Mi járatban errefelé? - fordult Pamuhihőke felé. - Csak nem a halandzsa költészettel szeretnétek megismerkedni?
- Téged keresünk - szólt Pamuhihőke. - Az én nevem Pamuhihőke, ő pedig Mimmedeszi, az önsajnálóművész.
- Jaj, bizony. Ez borzasztó, rémületes! - tódította Mimmedeszi.
- Nagyszerű, nagyszerű! - dörzsölte a kezét Tettamenti Rákalász. - Már régen volt ilyen kedves hallgatóközönségem. Milyen műfajt szeretnétek hallani? Ódát, hőskölteményt, balladát?
- Hát... talán legyen egy rövid ballada - mondta bizonytalanul Pamuhihőke, aki már türelmetlenül várta, hogy végre a tárgyra térhessen.
- Rendben - egyezett bele Tettamenti Rákalász. Megigazgatta hosszú, bozontos szakállát, és érzelmes hangon rákezdett:

 Vége

vissza a főoldalra