Csupajó tündér

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl volt egy csodálatos ország. Ebben az országban mindig kék volt az ég, a fák üde zöldek voltak és gyönyörű virágok nyíltak mindenfelé. A fák között mindig vidám madárfütty hallatszott, és boldog állatok kergetőztek, játszadoztak a pázsiton. De leginkább a lakói miatt volt különleges ez hely: itt laktak ugyanis azok a jóságos és szépséges tündérek, akik napjaikat azzal töltötték, hogy az Üveghegyen túl élő gyermekek életét boldogabbá tegyék. Segítségükre voltak ebben azok a kis manók, akik kicsi aranyládikáikban őrizték a gyermekek álmait. A ládikák kulcsa, ami az emberi szem számára láthatatlan volt, ott függött méltó helyén, a gyerekek szíve fölött. Hogyha jól viselkedtek, ez a kulcs csillogott, villogott, és amint a zárba illesztették, azonnal mesés álmokat repített ki a ládikából. Viszont ha rosszak voltak, a kulcs elvesztette csillogását, és bizony a ládikából is csak azokat a gonosz tetteket tudta felszabadítani, amit napközben a gyerekek elkövettek, csak fordított helyzetben, mint ahogy az valójában történt. Így tanulták meg a gyerekek, hogy mi a következménye annak, ha rosszalkodnak.
     A főtündér minden gyerek mellé kijelölt azonban egy tündért, hogy annak minden léptét kövesse, megóvja őt a balesetektől, és segítsen helyrehozni hibáikat. Egy fontos szabály volt, amit minden tündérnek be kellett tartania: soha nem mutathatták meg magukat kis védencüknek!
     Jól tudta ezt Csupajó is, az a tündér, akiről a mesém most szólni fog. Ő vigyázott az Üveghegy innenső oldalán élő kicsi lányra, Eszterre. Könnyű dolga volt, mert Eszter nagyon jó kislány volt. Mindig szót fogadott a szüleinek, mindenkinek szívesen segített, és persze nagyon vidám gyerek volt, ezért aztán nagyon sok jó barátja volt. Ha véletlenül valami rosszaságon törte a fejét (mert hát azért mégiscsak gyerek volt), mindig akadt egy barát, aki lebeszélte róla. Vagy ha éppen bajban volt, mindig akadt valaki, aki segítsen neki.
     Egy napon azonban szörnyű dolog történt: Eszter éppen kint játszadozott kis barátaival az erdő szélén, amikor arra járt a gonosz boszorkány. Ő már régóta figyelte Esztert, és nagyon bosszantotta, hogy ennek a kislánynak a környezetében mindenki boldog. Így aztán elhatározta, hogy az első adandó alkalommal ellopja tőle az álmok ládikáját nyitó aranykulcsocskát. Egy nagy köteg rőzsét vett a hátára, és azzal bicegett a játszadozó gyerekek felé. Eszter persze rögtön megsajnálta az öreg nénit, aki láthatóan alig bírta vinni a tűzrevalót, ezért rögtön rávette kis pajtásait, hogy segítsenek neki. A boszorkány mézes-mázos szavakkal köszönte meg a segítséget, és más nem lévén, egy kis süteménnyel kínálta meg a gyerekeket. Azok persze jóízűen elfogyasztották, de nyomban mélyen elaludtak attól az altatótól, amit a boszorkány sütött a kis pogácsákba. Több se kellett a vén banyának: minden gyerek szíve fölül letépte a kis kulcsocskát, hiszen jól tudta, hogyha a gyerekeknek nem lesz álmuk, nem lesznek már ilyen vidámak, mint eddig. És hol volt ekkor Csupajó? Hát bizony ő is éppen játszadozott tündértársaival. Amint megtörtént a baj, rögtön észrevették, de sajnos már késő volt! A gyerekek az ébredés után kedvetlenül töltötték napjaikat, mivel nem voltak álmaik, nem volt fantáziájuk nem tudták kitalálni, hogy mit csináljanak. Az unatkozás miatt viszont egyre rosszabbak lettek, mindig olyat csináltak, amivel megbántottak valakit, és napról-napra rosszabb lett a helyzet.

Csupajó tudta, hogy most jött el az ő ideje. Összedugta fejét a kis manókkal, és elhatározták megszerzik a kulcsokat a boszorkánytól. Már a módját is megtalálták: Csupajó meglátogatja a vén banyát szolgálólány képében, és a megfelelő pillanatban cselekszik. A kis tündérnek nem kellet sok napot eltöltenie a boszorkány mellett, hogy rájöjjön, mi gonoszságának az oka. Bizony ő sohasem álmodott.
     Egyszer aztán, amikor a banya elaludt, elővette a varázspálcáját, és olyan szép álmokat varázsolt neki, hogy amikor az felébredt csak mosolygott és nevetett (amit még életében nem csinált!). Másnap Csupajó még szebb álmokat varázsolt neki, így a boszorkány még segített is neki aznap.
     Harmadnap már a főtündér elé sietett  Csupajó, arra kérve őt, hogy adjanak álomkulcsot a boszorkánynak is, mert akkor minden bizonnyal a banya is visszaadja majd Eszternek és társainak a kulcsocskákat. A főtündér jól tudta, hogy Csupajó csak akkor fordul hozzá ilyen kéréssel, ha azzal segíteni tud, ezért szólt az álommanóknak, hogy álljanak Csupajó segítségére.
     Aznap éjjel, amikor a boszorkány elaludt Csupajó odacsempészte a kulcsocskát a boszorkány szíve fölé. Amikor a boszorkány felébredt rádöbbent arra, milyen nagy kincset vett el a gyerekektől, ezért meghívta őket újból egy kis lakomára. Amint elaludtak rögtön visszaadta minden gyereknek a kulcsocskáját, hogy újra olyan boldog napjaik legyenek, mint azelőtt. Ettől kezdve a gyerekek gyakran meglátogatták az öreg nénét, aki finomabbnál finomabb sütiket sütött nekik, ők pedig mindig ilyenkor álmodták legszebb álmaikat.
     Ha a boszorkány meg nem javult volna, az én mesém is tovább tartott volna

Vili manó varázscipője

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis manó, aki Manóvár csodálatos országában élt. Vilinek hívták.
Történt egyszer, hogy Vili csent egy éretlen körtét. Megharagudott az öreg manó és így szólt hozzá:
- Te haszontalan adta-batta kölyke, nem megmondtam, hogy az éretlen körtét nem eheted meg. Most fölmész a szobádba és leírod tízszer, hogy "Nem eszem meg soha többé az éretlen körtét". Indulj! - és a kis manó szobája felé vezető lépcsőre mutatott.
Vili megsértődött és felrohant a szobájába. Elővette az utazóládáját és elkezdett csomagolni. Amikor készen lett nagy dérrel-durral lerohant a lépcsőn és elindult világgá.
Ment, mendegélt 7 nap és 7 éjjel. Egy odvas fa tövébe letette az utazóládáját és nagy búsan rátelepedett. Bánta már, hogy eljött otthonról. Amíg így szomorkodott kicsordult egy-két könnycsepp is a szeméből. Hiába törölte meg szemét csak hullt, hullt a könnye. Egyszer csak egy tündér jelent meg előtte. Így szólt hozzá a tündérke :

Mi a baj kis manó? Segítek a bajodon csak mondd el nekem !
Vili válaszolt a tündérnek :
-Messze jöttem Manóvár csodálatos országától, és nem tudok visszatalálni oda. Kérlek szépen segíts rajtam !
- A varázspálcám azt mondja, hogy nincs szükség varázslásra, mert van nálad  valami, ami haza tud repíteni téged. Csak meg kell találni.
- Mi lehet az ?
- Nem tudom. Nézzük csak! Először is mi van alattad ? Állj csak föl !
- Az utazóládám - válaszolt Vili, azzal felállt.
- Ebben nincs semmi. Megkérdezem a varázspálcámat hátha tudja -azzal úgy is tett
- Ő se tudja. Hm,hm... megvan. A cipő, ami rajtad van. Kié?
- A bátyámtól örököltem.
- Hány éves a bátyád ?
- 200 éves. Jelent ez valamit ?
- Hát akkor megvan. Ez varázscipő! Arra repít, amerre akarod.
- Köszönöm tündérke - azzal fölkapta utazóládáját és futott. Fölszállt és így beszélt cipőjéhez:
- Vigyél haza engem Manóvár csodálatos országába.
Repült Vili vissza az ő imádott kis országába. Éppen az öreg manóval találkozott először. Megkérdezte tőle :
- Most már szabad enni a körtéből,  megérett ?
-Persze Vili. Egyél csak, amennyit akarsz.
Vili annyi körtét evett, hogy másnap nem fért bele semmi más.
A zöld cipőjét pedig az utazóládájába rejtette.
Így volt, vége volt, mese volt.

Az őrangyal

János a leggyakrabban otthon üldögélt, tévét nézett, csipszet rágott, közben drága édesanyja minden kívánságát leste. De János egyszer csak elunta magát, és elhatározta, hogy elindul világot látni. Az anyja könyörgött neki:
- Drága fiam, nincs itthon jó dolgod? A világban annyi baj leselkedik rád!
De János hajthatatlan maradt. Az anyja elment a plébános úrhoz, hogy cserébe egy új harangért, ( a régi már igencsak fakón kongott) szerezzen Jánosnak egy őrangyalt. Nemsokára meg is érkezett az őrangyal. János összepakolta egy nagy utazóládába a szükséges úti holmit, anya és fia nagy sírás-rívás közepette elbúcsúzott egymástól és János elindult.
Ahogy kiértek a faluból, János leült a ládájára, és töprengeni kezdett. A világ nagy. Most merre és hogyan tovább?

Nemsokára arra jött egy autó. János inteni akart neki, de az őrangyal felkiáltott:
- Jaj, János, ne! Az autóval bármikor történhet baleset. Várjunk valami biztonságosabbra!
János visszaült a ládára, aztán eszébe jutott, hogy akkor elsétálhatnának a közeli vasútállomásra.
- Jaj, János, ne! És ha kisiklik a vonat? Nem, a vonat nagyon veszélyes.
Elszállt fölöttük egy repülőgép.
- Menjünk repülővel - kiáltott fel János.
- Jaj, János ne. Ha lezuhan a repülőgép, még én sem tudlak megmenteni.
- Akkor menjünk gyalog, mondta mérgesen János.
- Jaj, János ne! Olyan nehéz ez a láda, még meghúzódik a derekad a cipeléstől.
De János most már nagy dérrel-durral elindult, az angyal meg ott repdesett körülötte és sápítozott. Nemsokára arra jött egy autó. János inteni akart neki, de az őrangyal felkiáltott:
- Jaj, János, ne! Az autóval bármikor történhet baleset. Várjunk valami biztonságosabbra!
János visszaült a ládára, aztán eszébe jutott, hogy akkor elsétálhatnának a közeli vasútállomásra.
- Jaj, János, ne! És ha kisiklik a vonat? Nem, a vonat nagyon veszélyes.
Elszállt fölöttük egy repülőgép.
- Menjünk repülővel - kiáltott fel János.
- Jaj, János ne. Ha lezuhan a repülőgép, még én sem tudlak megmenteni.
- Akkor menjünk gyalog, mondta mérgesen János.
- Jaj, János ne! Olyan nehéz ez a láda, még meghúzódik a derekad a cipeléstől.
De János most már nagy dérrel-durral elindult, az angyal meg ott repdesett körülötte és sápítozott. 

 

Nemsokára beesteledett, szállás után kellett nézniük. Találtak is egy fogadót, de az angyal azt mondta:
- Jaj, János, ne! És ha becsap a fogadós vagy éjszaka ellopják a pénzed?
Mit tehetett János? Ment tovább, pedig már alig vonszolta magát meg a ládáját. Meglátott egy barátságos kis házat, gondolta ide bekopognak, és szállást kérnek éjszakára. De az angyal ismét felkiáltott:
- Jaj, János, ne! Ki tudja ki lakik abban a házban. Ha rossz emberek, nem leszel biztonságban.
János nagyon fáradt volt már, letette a ládáját és azt mondta:
- Akkor itt alszom, nem megyek tovább egy tapodtat sem. Felfeküdt a ládára, nem volt ugyan nagyon kényelmes fekvőhely, de János egy pillanat alatt elaludt. Azt sem hallotta, hogy az őrangyal siránkozik:
Jaj, János, ne! Éjszaka rablók jöhetnek, kifoszthatnak, meg is ölhetnek.

János remekül aludt a kényelmetlen ládán. Reggel aztán farkaséhesen ébredt. Az otthoni elemózsia már elfogyott, de az útszélen találtak egy falatozót. János már ment is volna, hogy reggelizzen végre, mikor megszólalt az angyal.
- Jaj, János, ne! Annyi rosszat hallani ezekről az útmenti büfékről. Lehet, hogy együtt tárolják a húst meg a zöldséget. Nem ellenőrzi ezeket az ÁNTSZ se. Menjünk tovább, ha kedves az egészséged.
Bizony sokat kellett kutyagolni, míg a következő faluban egy boltra akadtak.
Jaj, János, ne! Biztosan nem friss az áru, talán még romlott is. Majd találunk valami jobbat.
De János nem bírta tovább. Meglátott az út mellett egy szép almafát, teli illatos, mosolygó almával, és leszakított egyet.
- Jaj, János, ne! Hátha most permetezték. Meg is mérgezheted magad.

- Ó, te átkozott angyal! - kiáltott fel dühösen János. Jól megvert veled az Úristen. Takarodj vissza a mennybe és hagyj engem békén, majd megvédem én magam, ha kell.
De az angyal hirtelen sírva fakadt:
- Nem mehetek vissza a mennybe, ha nem vigyáztam rád. Mit csináljak, hová menjek, ha te elzavarsz magad mellől?
János nagyon megsajnálta szegény angyalt.
- Tudod mit? Szerepet cserélünk. Ezután én fogok  vigyázni rád.

És így is lett. Utaztak  hajón és repülőn, ültek teveháton, ettek-ittak, amit jól esett, megszálltak, ahol rájuk esteledett. És miután minden országot, hegyet-völgyet, tengereket bejártak, visszatértek János falujába. Ma is ott élnek, ha meg nem haltak

Nemsokára beesteledett, szállás után kellett nézniük. Találtak is egy fogadót, de az angyal azt mondta:
- Jaj, János, ne! És ha becsap a fogadós vagy éjszaka ellopják a pénzed?
Mit tehetett János? Ment tovább, pedig már alig vonszolta magát meg a ládáját. Meglátott egy barátságos kis házat, gondolta ide bekopognak, és szállást kérnek éjszakára. De az angyal ismét felkiáltott:
- Jaj, János, ne! Ki tudja ki lakik abban a házban. Ha rossz emberek, nem leszel biztonságban.
János nagyon fáradt volt már, letette a ládáját és azt mondta:
- Akkor itt alszom, nem megyek tovább egy tapodtat sem. Felfeküdt a ládára, nem volt ugyan nagyon kényelmes fekvőhely, de János egy pillanat alatt elaludt. Azt sem hallotta, hogy az őrangyal siránkozik:
Jaj, János, ne! Éjszaka rablók jöhetnek, kifoszthatnak, meg is ölhetnek.

János remekül aludt a kényelmetlen ládán. Reggel aztán farkaséhesen ébredt. Az otthoni elemózsia már elfogyott, de az útszélen találtak egy falatozót. János már ment is volna, hogy reggelizzen végre, mikor megszólalt az angyal.
- Jaj, János, ne! Annyi rosszat hallani ezekről az útmenti büfékről. Lehet, hogy együtt tárolják a húst meg a zöldséget. Nem ellenőrzi ezeket az ÁNTSZ se. Menjünk tovább, ha kedves az egészséged.
Bizony sokat kellett kutyagolni, míg a következő faluban egy boltra akadtak.
Jaj, János, ne! Biztosan nem friss az áru, talán még romlott is. Majd találunk valami jobbat.
De János nem bírta tovább. Meglátott az út mellett egy szép almafát, teli illatos, mosolygó almával, és leszakított egyet.
- Jaj, János, ne! Hátha most permetezték. Meg is mérgezheted magad.

- Ó, te átkozott angyal! - kiáltott fel dühösen János. Jól megvert veled az Úristen. Takarodj vissza a mennybe és hagyj engem békén, majd megvédem én magam, ha kell.
De az angyal hirtelen sírva fakadt:
- Nem mehetek vissza a mennybe, ha nem vigyáztam rád. Mit csináljak, hová menjek, ha te elzavarsz magad mellől?
János nagyon megsajnálta szegény angyalt.
- Tudod mit? Szerepet cserélünk. Ezután én fogok  vigyázni rád.

És így is lett. Utaztak  hajón és repülőn, ültek teveháton, ettek-ittak, amit jól esett, megszálltak, ahol rájuk esteledett. És miután minden országot, hegyet-völgyet, tengereket bejártak, visszatértek János falujába. Ma is ott élnek, ha meg nem haltak

A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt:

- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.

Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap,

szárogasd meg szárnyamat,

nyisd ki a virágokat!

- könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Hetvenhét Magyar Népmese

    A kis gömböc

Kacor király

A kiskondás

Együgyű Misó

Ribike

Az együgyű csizmadia mint csodadokto

A repülő kastély

A malacon nyert királylány

A bőgős fia meg az ördögök

Bendebukk

Az igazmondó góbé még igazabb kalandja

A halkisasszony

A szélkötő Kalamona
 

VISSZA